A hamu a tűz jótékony terménye. Az égés után visszamaradó finom ásványi por, amelyet a levegő hordoz, majd a földre hull vissza. Könnyű és szóródó anyag, mégis a talajhoz tartozik.
A Szamos menti Kisaron vagyunk, Edit néni paraszti portáján. A séfet kísérjük a gyűjtőútján. A helyi konyha receptjeit keressük, ahogyan egykor a népzenekutatók járták a falvakat, hogy a közösségek emlékezetében élő dalokat lejegyezzék. Szilárd beszélgetésekkel, közös főzésekkel, emlékezetből előhívott ízekkel gyűjti össze a helyi tudást. Edit nénihez a töltött tyúk receptje miatt érkeztünk. Együtt vágják le, bontják és tisztítják meg az öreg tyúkot, kerékpárpumpával fújják fel és készítik el a környékre jellemző receptet. Négykezes munka. A tyúkot a tányéron csak a bőre képviseli.
A köztes időkben a hátsó udvar mögötti szántóföldeken bóklászunk. A frissen forgatott talajban szürkés, foltszerű mintázatok rajzolódtak ki: földre szórt hamu. A pernyévé vált fecniken itt-ott még olvasható néhány szó, töredékes mondat.
A fa hamuja a falusi gazdálkodásban régóta ismert talajjavító elem. Az égés szilárd maradékára univerzális segítőként tekintettek a régiek. A hamu a természetes anyagkörforgás egyik legegyszerűbb és legősibb formája.
Ezen a ponton a táj alakításába belép az ember. A falusi gazdálkodás gyakorlata nem kívülről avatkozik a természetbe, hanem annak ritmusához igazodik: a tűz után visszamaradó ásványi anyag visszakerül a földbe, ahol új növekedés alapjává válik. Az ember ebben a rendszerben egyszerre része és haszonélvezője a tájnak.
A hamu tehát nem a tűz vége, hanem a reciklálás egyik csendes állomása: a földben folytatja útját.
Absztrakciónk egyetlen olyan tétele, amely nem műteremben, hanem a szabadban készült. Az égetéshez a Kádár-korszak mára értéktelenné vált propagandakönyveit használtuk.
Apropó Kádár. A szatmári ember leleményére egy példát szeretnék elmesélni.
A mátészalkai iskola helytörténész-igazgatójának tanári szobájában ülünk, a szatmári létről és életről beszélgetünk, egykor és most. Egy szétszabdalt, egymást fedő, vörös alapszínű, mintázatos szőnyeg van a talpunk alatt. Azt mesélik, a szőnyeget számtalan világpolitikai szereplő, államfő és kormányfő taposta a múltban. Kádár János vendégei.
A szőnyeg ugyanis az Országház fényes dísztermének padlóját borította. Amikor a szalkaiak megtudták, hogy a termet felújítják, a “nagy szőnyeget” lecserélik, új textilt kap az impozáns tér, lecsaptak az adódó lehetőségre. Megszerezték az elnyűtt ipartörténeti büszkeséget. A szőnyeg olyan hatalmas volt, hogy egyben nem tudták hasznosítani. Így történt, hogy a kiselejtezett szőnyeget hazaszállították, mértani pontossággal feldarabolták, az egységeket újraszegték, és szétosztották a mátészalkai közintézmények és egymás között. Mindenkinek jutott belőle.
A „hatalom szőnyegének” darabokra hullása és vidéki szétosztása erős metaforája a korszakváltásnak és a történelem rétegződésének. Ez egy értékes szőnyeg volt, és a megmosolyogtató történetet megismerve ma is az. Mátészalka tárgyi emlékezetének részévé vált, decentralizálva a pesti hatalmi reprezentáció egy darabkáját.
–
Ground Level
Alkotók: Biró Dávid–Salát Zalán Péter:
Hamu, 2025
